A 15. Titanic Filmfesztiválon sajnos rajtunk és a hazai forgalmazón is kívül álló okokból nem sikerült levetíteni, de most végre it a Control. Curtis és a Control óta ugyan felnőtt pár generáció és már rég nem Joy Divisionre buliznak, de a tragikusan fiatalon elhunyt Ian Curtis és zenekara akkor is egyszerre képvisel egy korszakot és egy életérzést.
Ian Curtis és a Joy Division a késő hetvenes évek angol poszt-punk szcénájának talán legjobb és kétségkívül legnagyobb hatású előadói voltak - pláne annak fényében, hogy mindössze két albumot adtak ki -, ám a depresszióra hajlamos Curtis a nagy áttörést jelentő amerikai turné előtt, alig 23 évesen öngyilkos lett.
Akárcsak Brian Jones, Sid Vicious vagy Kurt Cubain, Ian Curtis ma már legenda, és a világhírű fotósból, illetve kliprendezőből lett Anton Corbijn ehhez méltó tisztelettel és méltósággal nyúlt a témához. Egy életrajzi film persze nem ad sok mozgásteret - ezenkívül a film alapjául Curtis ma is élő és nyilván sok mindent számon kérő özvegyének könyve szolgált -, de Corbijn bámulatos precizitással mutatja be azt a pánikot és szorongást, amely lassan, de biztosan hatalmába keríti a nyomasztó környezetéből éppen csak kitörni képes énekest.
Furcsa elképzelni, hogy mi kerget valakit a halálba pont akkor, amikor már képes lenne saját sorsát irányítani, de a film talán választ ad erre a kérdésre is. És le a kalappal a Curtist játszó Sam Riley előtt, aki egyrészt tényleg életre kelti Curtist minden tragikumával és furcsaságával együtt, másrészt eleve zseniális, harmadrészt pedig, mert ő énekelt fel minden számot. A film persze bőven élvezhető azoknak is, akik még sosem hallottak a Joy Divisionről - de azért őket illik ismerni.
)
)
)
